A veresegyházi
Medveotthon Budapest dél-keleti vonzáskörzetében van, jól megközelíthető, a városszélen rendesen kitáblázott útirányban. Az Állatvédő Világszervezet és a helyi önkormányzat összefogásával jött létre 5,5 hektár területen; Közép-Európában eleddig páratlan. Honlapjuk részletes és kiváló, igazán vonzó. Olyannyira, hogy már másfél éve elterveztem a látogatást. Eljött a nagy nap...
Útra kel(l)ünk
Iszonyatos hőség napok óta, immáron 43°C árnyékban. Az estek sem enyhültek mostanság. Ezért a késői indulást máris hűsöléssel kezdtük a budapesti Pálvölgyi Cseppkőbarlangban. Szerencsére. Innen robogtunk tova Veresegyházára kora délután.
Remek hangulat, több év után a viszontlátás öröme, medvetáncra hangolódva. Ígéretes website, négyezer feletti értékelésből 4,6-os (igen remek) átlag a facebook oldalon, nyári kánikula. Bár állítólag eső lesz, de ezt ki hiszi el adott körülmények között, mikor is egyetlen sápadt felső sem érik; inkább hőguta-veszély áll fenn.
Célvonal. Megtévesztő lovas étterem - hétköznap zárva. Csak elfelejtették kiírni és a kapukat bezárni. No, meg az étlapot harsogó táblát beszedni. Rossz ómen. Ja, a lovardához tartoznak, a medvéseknek saját étterme van, nyitva is. Huh!
A sorompó után hívogatón egy helyes faviskó áll, elülső falán szétterülő ablaksora fehér csipkékkel takargatja magát. Jól mutatna a telken, épp tökéletes a mérete. Az itt kiállított elektromos járgányok ingyenesen használhatóak a medvefarm területén. Ez tök jó! Nagyműtétem után ez akár segítség is lehet, hiszen az öt hektár elég tágas. Kiállított darabok száma: nulla. Házikó zárva. Rossz jel megint.
Sajnos a kirándulás summája: nagy hiba a medvésektől, hogy kinyitnak hétköznap, ha szolgáltatásuk meg sem közelíti a kiválóra teljesítő hétvégékét.
Maci, gyere ki!
Az elektromos kerítés mögött kietlen pusztaság áhítozik dimbes-dombos talajon esőre. Egy kialakított természetes fürdető (tavacska) mindig készen áll az állatok felvidítására. Földhányadék több helyen a "hegymászás" öröméért, hátrébb fás terület árnyékol. Öt kószáló medvét számoltunk, ami lehet, hogy hat. És az is lehet, hogy farkas. Olyan távolságból még a nagy felbontású fényképezőgép sem tudta megmondani az igazat. Cammogó lendületükből sejtettük a fajt. Óriás fakanalak, jaj, de jó! Mire való? Nem tudni, de jópofa. Csak büdös. Nagyon büdös. Utóbb kiderült: "mézbe" lógatott etetőkanalak. Biztonságosabb, mint tenyérből, azt mondják. Emlékérmenyomó.
- Anya, van kettő kétszázasod? Meg egy ötvenesed.
- Neked van, fiam? :) - Ezt meg is tárgyaltuk. Érme nem készült. Nekünk nem.
És végre megláttuk a névadót! Egy felhalmozott homokbuckán illegette magát egy ház mögött, mintegy másfél méter magasságban - sehogy sem találta a teljes kényelmet. Ezért nekiiramodott, és végtelenül lassított képsorban elénk járult. Igazán nem kapkodta el. Hagyott időt arra, hogy a beállításokon igazítsak, s netán lázba jöjjek látványától. Ám szegény pára nem okozott akkora izgalmat. Pedig nagyon barátságos volt. Tekintetét sosem emelte fel ránk, de figyelt végig. Igyekezett minél közelebb húzódni a kerítéshez, és nyugodtan engedte, hogy kibeszéljük. Viseltes bundája azt sejttette, tán a vedlés ideje van, vagy esetleg pancsolt és még nem száradt meg. Unott figurája mindenesetre nehezen bírta a negyvenhárom fokot. Mi is. Pedig esőt ígértek, de ki hitt "nekik"? Szóval elénk tanyázott és hagyta, hogy próbáljuk fotózni. Nem az ő hibája, hogy ebben még időnként ügyetlen vagyok, leginkább vissza nem térő alkalmakkor, mint ez a pár perc is. Tehát sajnos nem a legjobb képek születtek. De ő ráért, az esőt várta, amiben hitt. Állítólag ők érzik.
Mi nem, ezért mi a megkésett ebédet preferáltuk. Ha az égre néztünk volna... De mi macizni jöttünk, az eget bármikor láthatjuk. A vendéglátónk (külföldről hazalátogató jó barátunk) tüntetőleg bevonult a bundással szemközti étterembe. Ha tudtuk volna, talán előbb leülünk arrébb, oda szembe, ahol az a két medve bohóckodik. Ott padok is sorakoznak, nyilván az a színpadjuk a hétvégi előadásokon. Csak nekik nincs szünnap, a bejáratott menetrendjük ösztönből hajtott. Márpedig 16:00-kor bemutató szokott kezdődni.
 |
| Épp mint a plüssmacik... csak egy csöppet termetesebb. Annyira vágytak a nézők megsimogatni, de az a fránya kerítés! |
Ha a facebook-os értékeléseket előre elolvastuk volna, ezt a mozzanatot mindenképp kihagyjuk, s nem kerestük volna az udvarias vendéglátósokat. Akkor tudtuk volna, hogy az a medvéseknél hiánycikk. Naivan beültünk tehát. Illetve ők beültek, én még engedtem a kísértésnek, és csak azért is munkára sarcoltam Sony gépemet. Közben egy nagy létszámú csoport hangoskodott, távozni készültek, csak előbb fagyiznának. No, meg a macikat nevükön szólítgatták. Azt hiszik. De ebben a macik nem voltak olyan biztosak. Legalább is egyikük sem jelentkezett a hallott névre.
- Ez nem éhes. Tudod, mondták, ha már nem kér enni, nem szabad erőltetni. - Az "enni" enyhe túlzás a büdös kanál nyalogatására, de hát ha a medvék mézesszájúak... - Annak adj - itt a kézlendítéssel erősebben mondta az eltalálni vélt nevet -, ő még éhes. Látod? Jön, ahogy a fakanálért nyúlsz.. - Szegény mackó tényleg mézeskedett volna, de ő is érezte, ez nem az. A méz illatos, akkor is, ha egész méhsereg rágta meg, hogy visszahurcolja a lefejt kaptárba. A méz illatos melegben is, hőségben is, gondoljunk csak a mézes krémesre... Hmmm! Lehet, macink is ezzel a gondolattal játszott, ám az a fakanál merőben mást kínált. Bitang büdöset. Kizárt, hogy méz legyen! Még a cukros víz hihető lehetne, node büdös? Lehetne? Ááá!
Nekem is elment a szagtól a kedvem, ezért követtem társaimat. A felszolgáló kisasszony máris ott termett, hogy választottunk-e már.
Medvestyle restaurant
- Én még nem - erőltettem egy mosolyt magamra, miközben megbarátkoztam a székkel, amire leülök majd. Szerintem elég feltűnő volt, hogy most érek az asztalhoz, és a nívós étlapot nem hozta ki elém... Választottam már? Társaim már az első pohár üdítőjükön is túl vannak. Restellem, hogy megvárakoztattam őket, de a maci az maci. Direkt nekem produkálta magát. Hát csak nem hagyhattam ott!
Hosszú kínos percek teltek el üresen, miután választottunk. Aztán még néhány hosszú kínos perc. Tíz? Tizenöt? Aztán felkecmeregtem gondosan kiválasztott székemből, és a hölgy keresésére indultam. Oh, azon mód kiugrott az üvegfal mögül:
- Jövök, csak árut vettem át. Ezért kérdeztem meg az áruátvétel előtt, hogy választottak-e. Mert ez sok idő. - Az éttermet értékelő beszámolók hasonló beszólásokra utalnak, sőt, gorombábbra. "Kedves ember." - pumpáltam magamba a negativizmus tagadását. Végre sínen a rendelés, mi jöhet még?
Az ebédünk. Már szánom-bánom, de leginkább ők sajnálhatják, hogy a hatalmas négyzet alakú fehér tányérra szépen elhelyezett, mutatós ételeket nem fényképeztem le. Bőséges adagok, jó választás.
Az idegenünk tejszínes jércéje rizi-bizivel (zöldborsóval bolondított rizs) fincsi volt, csak a csemege uborka maradt le. Ami egyébként a kívánsága szerint uborkasaláta lett volna, de ne vicceljen már! Kovászos vagy csemege ubi van, pont. Úgy dereng, a rizi-bizi olyan sápadt volt, hogy talán egy szem zöldborsó sem jutott neki. Vagy csak nagyon elbújt. Se borsó, se uborkasaláta, és még a csemege is elkószált. Majd mindjárt szól a kollégának. Nyilván. Kell a bűnbak.
Én vörösboros marhapörköltet választottam, mivel szeretem a marhahúst, ám a családban egyedül, s így otthon nem gazdaságos egy-egy adagot főzni, az ugyanis hosszú lángot igényel. Étteremben és cukrászdában az ember olyan különlegességet fogyasszon, amit saját maga nem szokott készíteni. Ettől különleges. Az étlap szerint kapros sztrapacska járt volna hozzá. Erről én a kaprot lekaparnám, de azt gyanítottam, hogy előre elkészített néhány adag van, tehát csak a kaprot nem tudom töröltetni a listáról. Kitaláltuk, hogy galuskára cseréljem le, hiszen az a tökéletes választás egy marhapörkölthöz. Én megpróbáltam... Természetesen nincs. Se galuska, se sztrapacska.
- És mi van? - Ó, rengeteg dolog. Krumpli ezer (nemszeretem) változatban, rizs és rizi-bizi. Itt már nehéz volt győzködni magam az éttermi minőséget illetően, de még akartam az elégedettséget. - Rendben, legyen rizi-bizi, csak hát azt gyakran csinálok otthon. Viszont akkor, a jelentős árkülönbségre tekintettel (sztrapacska 750 Ft, nincs; galuska 450 Ft, nincs; rizi-bizi 350 Ft, kérhető, de úgyis még olcsóbb üres rizs érkezik majd) úgy gondolom, egy pohár üdítő kikalkulálható hozzá. - Ez egy nagyon meggyőző elképzelés volt. Rögvest elérhető lett a galuska. A háromszáz forint pedig a különleges kiszolgálás honoráriuma maradt.
A harmadik tányéron fehérmarha-steak körül virgonckodó ropogós röszti (hagymás krumplikorong), visszafogott díszítés, és egy ugyancsak szögletes tálkában lévő, megkóstolatlanul elhurcolt mártás várta sorsa beteljesedését. Azt hittem, a gyerek csak kényeskedik, midőn azt állította, hogy igen rágós a fehérmarha, mert a lány türelmetlen sürgetésére választotta a marhát, amit nem kedvel, miután bármit kért, mindenről kiderült, hogy nem kapható hétköznap. Ilyet még sosem ettem, barátnőm szerint biztos olyan, mint a honfitársai, csak marketingfogás a fehérítés, tehát kóstolót kértem. Mire az elkésett uborka előkerült, pár perc ajakizom-erősítő gyakorlaton túljutottam. A turisztikai szakon tanultakra összpontosítva, miszerint hasonló helyzetben az idegenvezető kellemetlen feladata gondoskodni az ehetetlen étel kicseréléséről egy fogyaszthatóra, megtettem a szükséges lépéseket. Megjegyzem, kínosan éreztem magam. Nem a szakács előtt, aki azontúl, hogy igen szépen tálalta az ételeket, kiderült, remekül főz, s a legkevésbé sem a szemtelen felszolgáló lány előtt. A vendéglátónk előtt restelltem magam, mert ezerháromszáz kilométer után ilyen gyalázatos kiszolgálásban részesül. A fiam nagyon boldog volt a kapott "sokmagvas bundában sütött jércemell" és röszti párosától. Utóbbiról elmondható, eddig a napig nem szerettem. Ez a remek szakács azonban olyan finomra készítette, hogy egyet el is csórtam a gyerektől. Nagy kár, hogy ilyen üzletrontó felszolgálót adnak mellé!
Az elnyúlt estebédünk közben nagy lármával megérkezett a beígért eső. Viharként tombolt a messzi távol, és a fejünk fölé ért. Én élveztem. A nyárban a nyári zápor a legjobb. Gyors, hatékony, hűsítő, frissítő. Ám ez nem zápor volt - esze ágában sem volt elállni mindaddig, míg jóval később haza nem értünk. Mint kiderült, Pesten is leszakadt az ég. Orkánszerű szél támadt, kattogtattam a Sony-mat, s a már elfáradt turistánk mérgelődött. Ő nem akarta az esőt. Főleg nem így, hogy az autó a sorompón kívül rekedt. Ám a medvék és farkasok imádták! Életre fakadtak, eleven játékbunyók alakultak itt is, ott is, de tévedek, mert ott és ott. A közelben véletlenül sem, hisz akkor tudtunk volna fényképezni. Így viszont csak az esőt örökíthettük meg. Megjegyzem, én még ekkor sem értettem, miért nem úgy dolgozik a gépem, ahogy azt én elvárom tőle. Mikor leblokkolok a beállításokkal (persze, neves eseményekkor), akkor ez több napig is eltart. Majd a homlokomhoz csapok egy "hát persze"-vel, de ez az elszalasztott lehetőségeket nem fogja visszahozni.
Medvék közt is úr
Mint ahogy a medvék elé való kiülésünk is elúszott. Az özönvíz nem kímélte türelmünket, hiába voltunk kitartóak. Így tehát mindegy is volt, hogy nem kaptunk elektromos kiskocsit. Hosszas várakozás után már csak egyre vágytunk: otthon, édes otthon! Avagy Camaro, édes Camaro - a gyerek átiratában.
A kocsi előállt. Öblös fekete testét formás fenekével óvatosan tolta az étterem bejáratához, hogy sérült tagjaim minél kevesebb zuhanyt kapjanak a beszálláskor. Teltkarcsúsága ellenére kecses vonalai semmi sértődést nem mutattak. Az apró családi autók hamar ázott verebekként csipogtak, ám Camaro őnagysága mindvégig megőrizte tartását, sőt, még ki is húzta magát, mikor a sztrádán sietős léptei elegáns dübörgést szimuláltak a miheztartás végett. Az eső fényesre csiszolta. Olyan határozottan parkolt az egyszerű halandók közé, hogy szipogni sem mertek a kisautók körülötte. S bár akadt köztük fekete, ilyen egy sem. Ahogy a szarka nemes léptei különleges árnyalatú, kék szálakkal fényesített fekete mellényére hívják fel a figyelmet, úgy ez a szolid Camaro is tündökölt, a cseppek erejével megszívva magát. A nap fénypontja mégiscsak ő volt...
