Jó vágású fiatalember ez a José Salvador Alvarenga, a maga 36 évével pár év halászatot tudott már maga mögött. Tapachula (Mexikó) a forró Közép-Amerika nyugati szélén élvezi, amint a Csendes-óceán nyaldossa homokos partjait a pálmafákkal bástyázott földnyelven. A halászhajók tömegével futnak be, hogy a tenger gyümölcseit sietve értékesítsék. Ha vihar jön - amivel elég gyakran tréfálkozik ez a beljebb békés óceán -, behúzódnak. Ki akar a habok közt vesződni ilyenkor?
Igen ám, de van az úgy, hogy nem sikerül eliszkolni a vad hullámokban. Ilyenkor elvész az ember - akár hajóstul. Mikor a vihar alábbhagy, a rádión fogott segélykérés nyomába erednek, amíg a keresés reálisnak tűnik. De ha nincs sem életjel, sem hajóroncs a láthatáron...
Ez a fránya vihar 2012 decemberében nem nyugodott egyhamar. Két teljes napig nem tudtak a bajbajutott halászhajó segítségére sietni. Ez idő alatt az jócskán a tengerország belsőbb területeire sodródott. A vízálló csomagolású GPS besokallt a sok víztől, a tengerbe hajította a két kétségbeesett legény. Hiábavalóság. A rádió sem mukkant meg többé. S mint kiderült, nem tudnak lehorgonyozni sem, mert ilyen szükséghelyzetre nem számítottak, mikor útnak indultak, tehát mint fölös terhet, kihagyták a felszerelésből. Tehetetlenül nézték tehát, mint távolodik tőlük az utolsó civilizáció is.
Azért mégiscsak volt egy kis szerencséjük: a temérdek kifogott hal a hűtőládában. Ez a láda vált a menedékházukká. A rothadásnak indult halak visszakerültek oda, ahova valók, bár ez némi félszt alapozott meg cápaügyileg. Gond volt továbbá az ivóvíz hiánya is, no meg a folyamatosan újra és újra bezúduló, hideg, sós víz, amit a hétméteres hajó teste medenceként fogott be. Felváltva lapátolta egyikük, míg a másik a láda alatt megpihent. Na, ez is lefoglalta őket jó pár napig.
Aztán a halászat új technikáit voltak kénytelenek felfedezni. Legalábbis Alvarenga nem hagyta el magát, és igenis beszerezte a napi nyers falatokat, legyen az madár vagy hal - száradás után vajmi kevés különbség volt az ízükben. A nyersség a tapasztalatlan 22 éves Ezequiel Córdoba gyomrát kissé megfeküdte. Olyannyira, hogy a beszélgetésük apránként búcsúzkodásba váltott. Ígéretet tettek egymásnak, hogy amelyikük túlélővé válik, a másik szüleit meglátogatja, hogy átadja utolsó szavait. Az egyetlen társ a végtelenségig nyújtózó vesződségben még egy végzetesen rossz döntést hozott: ódzkodott pisit inni. A töményen sós víz azonban egészségtelen. S bár volt, hogy a kalandjukat előidéző bőséges eső áldássá vált, begyűjtve néhány napra elegendő ivóvizük lett, ez mégsem tudott a nagybeteg fiún segíteni.
Egy nap Alvarenga arra ébredt, maga maradt. Ezt nem volt hajlandó elfogadni. Ezért még több napig beszélt barátjához. Ez az eljárás, hogy az óceáni víz ivása és az őrület helyett egy megálmodott világban képzelt helyzeteket él át, végül is odáig vezetett, hogy révbe ért.
Hihetetlen, hogy 6.700 mérföldes (12.000+ kilométeres) tengeri hánykódásuk során mintegy harminc hajó haladt úgy el a közelükben, hogy üvöltöztek, kalimpáltak feléjük. De ugyan hol szokás a matrózok közt, hogy ráérős cigarettaszünetükben a monoton vízsíkon merengjenek? Hiszen közben akár dolgozhatnak is a raktérben. Vagy verekedhetnek. Vagy csak panaszkodhatnak egy-egy porció bor, sör, pálinka mellett, hogy milyen nyomorult sorsba születtek, avagy csöppentek. Ki gondol arra, hogy ott, ahol a madár sem jár, két ember csak úgy eltéved? Valljuk meg, nem szokványos történet, tehát nem feltétlen hibáztathatók a szállító óriások, hogy fittyet hánytak rájuk. Illetve rá. Mert ezekben a találkozásokban leginkább már csak Alvarenga részesült. Társa elmerült az ígéretben, amit szüleinek üzent, hogy többé nem fog rosszalkodni és kellemetlenkedni.
Végül egy, a szokásosnál hosszabban jelentkező hallucinációnál hősünk úgy ítélte meg, nyilván azért ilyen ragaszkodó, mert tán a valóság egy apró darabkája. Hinni akarta, hogy az ott messze egy sziget körvonala. Hirtelen a bárka stabilitását kockáztatva a menekülés mellett döntött. A Marshall szigetekre érkezett. Sokkal soványabban, jóval éhesebben, és a barátja miatti elnyűhetetlen bűntudattal egy kókuszültetvény gazdáihoz tért 2014. január 30. napján, éppen 401 nappal a hajóba szállást követően.
Napok alatt végtelen nyüzsgés borította el a szigetvilágot. Jonathan Franklin (klikk a forráshoz), a The Guardian tudósítója részletesen utánajárt minden adatnak. Oknyomozása arra vezetett, hogy ez az elképesztő történet valós. A 438 napos kalandot hitelesen adja át a most akciósan 16,99 $ helyett 12,99-ért megrendelhető (angol nyelvű) könyvében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése